Ritka pillanat az ilyen. Mélyen emberi, egy nagyszerű sportolótól. Ez az, amire Magyarországnak szüksége van. Amire szükségünk van.
http://www.blikk.hu/blikk_
„Háromnapos ülésbe kezdett hétfőn a parlament. Vona Gábort majdnem kiküldték az ülésteremből, Hoffmann Rózsa pedig napirend előtti válaszában jelentette ki: ő bizony le nem mond, amíg rend nem lesz a közoktatásban. Hiller István drámai hangú felszólalásokra ragadtatta magát, a kulturális államtitkártól meg is kapta, hogy paranoiás. A fideszes Balla György rátámadt a Magyar Nemzeti Bank elnökére, szerinte Braun Róbert tanácsainak meghallgatásával a szocialisták oldalára állt Simor. Az ülés elején képviselői esküt tett az LMP-s Lengyel Szilvia.” (Origo, 2012. október 8., http://www.origo.hu/
Igen, éppen ma egy éve, hogy országgyűlési képviselő vagyok. Érdekes visszaolvasni az Origo akkori cikkét. Vajon ki gondolta volna, hogy az ország megoldásra váró problémái lényegében ma is ugyanazok lesznek. Parlamenti adok-kapok, oktatás, MNB-ügyek, gazdaság. Mintha semmi nem változott volna, pedig mennyi minden történt azóta.
A mögöttem álló esztendő túlságosan gyorsan telt el ahhoz, hogy felidézhetném napjait. A fontos pillanatokra azonban határozottan emlékszem. Azokat ugyanis lelassítja az idő. A kormányzat kétes földügyei, a nemzeti parkok és a Hortobágy sorsa, az ellehetetlenülő helyi gazdaságok, a vidéki élet nehézségei, az emberek megélhetési gondjai. Mind megoldásra váró feladat, mind olyan munka, amiért küzdeni kell, s amiért küzdeni érdemes minden nap. Muszáj.
A mélyenszántó erkölcsi tanulságok nem könyvekből, hanem tapasztalatokból származnak. A gondolat Mark Twaintől származik, és tökéletesen igaz a mögöttem álló parlamenti esztendőre. Mert olvashatunk mi bármilyen könyvet arról, milyen a jó képviselő; megnézhetünk több órányi kampányfilmet, hogyan dolgozik a politikus, sőt nézhetjük az Elnök emberei sorozatot is – ha nem ismerjük azokat, akiket képviselünk, ha nem azzal foglalkozunk, amiért a parlamentbe kerültünk.
Ha azt kérdezik, milyen a képviselői munka, azt felelem: tanulságos. Egyrészt sokkal keményebb, mint azt az eskütétel napján gondoltam, másrészt sokkal fontosabb, mint azt kívülről látni lehet. Ezt nem lehet félgőzzel csinálni. Még akkor sem, ha a mai kétharmados politikai környezet nem kedvez az ellenzéki érdekképviseletnek. De azok közé tartozom, akik ma is hisznek abban, hogy igenis, lehet másként politizálni.
Illés Zoltán, persze, kérhet elnézést Szél Bernadettől azért, amit neki mondott és ahogyan mondta a Parlamentben. Bocsánatot kérni lehet személyesen vagy levélben. Igaz, manapság az sms fontos felület. Elvégre az Alaptörvényt is táblagépen írták...
Illés Zoltán államtitkár. Egy parlamenti képviselőnek, politikusnak, közszereplőnek, állampolgárnak illenék tudnia, hogy a világ olyan lesz körülöttünk, amilyenné teremtjük azt. Szavakkal, tettekkel.
A világ azonban, amit Illés Zoltán teremt, rémisztő. Egyrészt azért, mert megteheti, másrészt azért, mert meg is teszi.
Szabó Máté, az alapvető jogok biztosa tegnap jelentette be, hogy a széles körű állampolgári és politikai érdeklődés hatására megkezdi az új földtörvény alkotmányossági felülvizsgálatát, amit számos magánszemély, civil szervezet, és az összes ellenzéki párt, köztük az LMP beadványa alapján indít.
A földtörvény elfogadásához szomorú hátteret fest a magyar vidék gazdasági és társadalmi állapota, amiért természetesen az összes eddigi kormányt felelősség terheli. Tény az is, hogy a vidéki foglalkoztatás és életszínvonal katasztrofálisan alacsony szintje ellenére, a kormány 2010 óta nem tudott olyan kistermelő-barát birtokpolitikát és agrárszerkezetet kialakítani, ami sokak megélhetését biztosíthatná a mezőgazdaságból. Az új földtörvény leginkább a politikai elitek küzdelmének újabb fejezeteként írható le, amit a természeti erőforrások megkaparintásáért – esetünkben a termőföldért – folytatnak, és azért, hogy az egyszerűbb megoldást választva, egyre kevesebb kézbe juttassák azt.
Már a törvény elfogadásának módja is magában hordozza a közjogi érvénytelenség lehetőségét, de inkább ássuk bele magunkat egy kicsit a magába jogszabályba, nézzük meg, mi is a baj ezzel a – hivatalos nevén mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló – törvénnyel.
A kormánypárti politikusok régóta hajtogatják, hogy a kis- és közepes birtokokat, a családi gazdálkodókat szeretik, őket szeretnék előnyökhöz juttatni. A kormány által kidolgozott, a „magyar vidék alkotmányának” nevezett Nemzeti Vidékstratégiában 127 oldalon keresztül írnak erről. Arra sem voltak restek, hogy megalkossanak egy szép új földtörvényt.
Mellesleg az egész törvényalkotási folyamat a fideszes hatalomgyakorlás gyönyörű példája. Nem elég, hogy az egy hónapja elfogadott törvény egy év alatt jutott el a zárószavazásig, de ennyi idő sem volt elegendő egy kiérlelt változat megalkotására, még az utolsó pillanatban is barkácsolniuk kellett rajta. Így a végleges változat csak a szavazás napját megelőző reggelen, kilenc órakor került fel a parlament honlapjára.
A Nemzeti Konzultáció kormánya nem folytatott párbeszédet az érintettekkel, nem volt érdemi társadalmi egyeztetés, valódi szakmai vita, sőt még minket, döntéshozó országgyűlési képviselőket is olyan helyzetbe hozott, hogy óráink maradtak csak a tervezet áttekintésére.
Ez a sarkalatos törvénybe betonozott új szabályozás – azért várjuk meg az ombudsmani vizsgálat eredményét – akárhogy is nézzük, inkább azt teszi lehetővé, hogy a birtokok inkább nagyobbak legyenek, mint kisebbek. Egyszerre szomorú és tragikus hogy a Fidesz-KDNP kétharmad a saját vidékstratégiájában deklarált elveivel ellentétes módon viselkedik.
A kormány – bár szavaival azt állítja – tettei nem azt bizonyítják, hogy tényleg igyekezne megoldani a vidéken élő emberek problémáit. Ez a törvény, sem a helyben élő, gazdálkodni akaró százezrek érdekét, sem azoknak a városi embereknek az érdekét nem szolgálja, akik olcsó tömegáru helyett, minőségi – és persze nem drága –magyar élelmiszert szeretnének. Ez a törvény nem alkalmas arra, hogy az ország földvagyonát megvédje a nagytőkétől – legyen az akár külföldi, akár belföldi – és hogy biztosítsa a gazdálkodni akaró magyar emberek földhöz jutását. Nem alkalmas arra, hogy erősítse a helyi közösségek hosszú távú életlehetőségeit, nem alkalmas arra, hogy megfékezze a tőkés nagyüzemek terjeszkedését, arra pedig végképp nem alkalmas, hogy megteremtse a föld termőképességét megóvó fenntartható gazdálkodás alapjait. Hatályba lépése nem eredményez igazságos és átlátható rendszert a földforgalomban. Nem a helyi közösségek megélhetése előtt nyitja meg a kapukat, hanem a tőke előtt tartja nyitva kiskapukat!
Olyan törvényt szavazott meg a kétharmad, ami mindannyiunk életére hatással lesz. De egyelőre még kevesen figyelnek rá, kevesen gondolnak bele mindennapi életünkre, élelmezésünkre gyakorolt hosszú távú hatásaiba. Olyan talajunk, vizünk, éghajlatunk és kultúránk van, ami egyedülálló Európában, fontos, hogy jól kihasználjuk adottságainkat. Kérdés, hogy jól gazdálkodunk-e velük?
Azt nyugodtan leszögezhetjük, mindannyiunk érdeke, hogy termőföldünk magyar kézben legyen, lehetőleg annak a tulajdonában, aki meg is műveli azt. Közös érdekünk, hogy a föld minél szélesebb lehetőséget biztosítson a megélhetésre. Ez a földtörvény vajon hozzájárul-e ahhoz, hogy a vidéken élők meg tudjanak élni a földből? A földtörvény tétje nem kisebb, mint hogy lakottak maradnak-e a magyar falvak, lakott marad-e a magyar vidék 30-40 év múlva.
A törvény egyik legnagyobb hibája, hogy megmerevíti a Magyarországon fennálló jelenlegi birtokszerkezetet, ami a nagybirtokokat helyezi előtérbe. Teszi ezt azzal, hogy az elővásárlási, elő-haszonbérleti rangsor a volt földhasználókat részesíti előnyben. Az mindenképpen pozitív előrelépés, hogy az elő-haszonbérleti rangsorban már megjelenhetnek az ökológiai gazdálkodók, de pontosan az előbb említettek miatt igen kicsi az esélyük arra, hogy földhöz jussanak. Megmaradtak azok a kiskapuk, amelyek segítségével kijátszhatók a birtokmaximumok. Továbbra is lehetővé teszik a földhasználatot olyan mezőgazdasági termelőszervezetek számára, melyek tagjai nem természetes személyek, ezzel átláthatatlan cég- és családi birodalmak terjeszkedésének nyitnak utat.
Nem került korlátozás a törvénybe az egy család tagjaihoz tartozó összes föld nagyságára vonatkozóan sem. Emiatt zárószavazás előtti módosító javaslatot is beterjesztettem, hogy a közeli hozzátartozók birtokában lévő földek egy településen belül ne haladhassák meg az összes föld egynegyedét, vagy az 1200 hektár területnagyságot, de már a bizottságban leszavaztak. Ha tovább erősödik ez a fajta birtokkoncentráció, akkor nyilvánvalóan rontja a következő generációk életfeltételeit vidéken, az önálló gazdálkodói egzisztencia kialakításának lehetőségét.
Az LMP olyan földtörvényt támogatott volna, ami lehetővé teszi a földhöz jutást mindazoknak, akik földművelésből és állattartásból akarnak megélni. Mi elsősorban helyi igények alapján termelő, a helyi közösségbe beágyazott, ennek jólétében érdekelt kisebb, független kisgazdálkodók összefogásán, szövetkezésén alapuló gazdálkodó egységeket szeretnénk látni. Így a mezőgazdaság és az ahhoz kötődő ágazatok sokkal több munkahelyet teremthetnének vidéken, mint amennyit a kormány által támogatott nagybirtok rendszer lehetővé tesz. A gépesített, monokultúrás, vegyszer-intenzív szántóföldi növénytermesztés környezeti kockázata lényegesen nagyobb, mint a gyors profit helyett a fenntarthatóságra és a hosszú távú biztos megélhetésre optimalizált családi birtoké.
Valójában egyetlen megoldás létezik: helyre kell állítani a kisbirtok és a nagybirtok közötti helyes egyensúlyt. Ezért bízom abban, hogy az ombudsmani vizsgálat is hasonló megállapításokra jut, és Szabó Máté indítványozni fogja a kifogásolt rendelkezések megsemmisítését az Alkotmánybíróságnál.
Feltűnő, hogy a kormány kifejezetten a szocialista kormányok alatt privatizált, egykori állami gazdaságok által használt földeket osztja újra, miközben a saját holdudvarának óriásbirtokait érintetlenül hagyja. A kormány alárendeli a vidéket a termőföldekért folytatott politikai csatának.
Nincs jobb- vagy baloldali nagybirtok, csak nagybirtok létezik, ami ha túlsúlyba kerül a vidék elnéptelenedését okozhatja.
Azt szeretné a kormány, ha 2014-re világmárka lenne a magyar pálinka. Legutóbb 2010-ben került a Fidesz-kormány látóterébe a pálinka, éppen az önkormányzati választások előtt. Akkor legalizálták a házi főzést, családi felhasználásra. A Fidesz nyert.
Azóta eltelt több mint három év. Megint választás előtt áll az ország. Egy teljesen új, a Fidesz-KDNP által módosított, a Fidesznek eleve kedvező szabályokra épülő, kisebb parlamentet ígérő választás előtt. S lám, mégis, újra előkerült a pálinka-ügy. Agrárstratégiai kérdés lett. Megint. Hirtelen.
Vagyis: készülnek a választásokra – ám úgy tűnik, a medve bőrére azért már ők sem innának – előre...
Megbüntet a Házelnök. Azért, mert a földtörvény zárószavazása előtt kiálltam a gazdák és a vidéki emberek védelmében. Felálltam pontosabban, és egy hangosbeszélővel próbáltam a kormánypárti kétharmadot arra kérni, ne szavazzák meg a földtörvényt. A Parlament üléstermében addigra már olyan hangzavar volt, hogy a hangosbeszélő ereje is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy szavaim eljussanak a fülükhöz ‒ a lelkükhöz.
Most pedig megbüntet a Házelnök. A képviselői illetményem 1/3-át akarja megvonni tőlem azért, mert próbáltam felerősíteni a vidék hangját. Nem bánom, ha így döntött, még akkor sem, ha úgy érzem, kénye-kedve szerint büntet bárkit illetménymegvonással, ha az illető nem úgy beszél, nem azt mondja, ami neki tetszik.
Az egy dolog, hogy az LMP kész az Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni a büntetés ügyében, hiszen az már régóta látszik, hogy a kormányon lévők kíméletlenül elfojtanak minden olyan hangot ‒ vagy úgy tesznek, mintha nem is hallanák ‒ amely rámutat a hatalom gyenge és erőszakos pontjaira.
Valójában azon tűnődtem, hogyha a Házelnök mindenáron pénzbüntetéssel akar sújtani azért, mert kiállok azokért az emberekért, akiknek a hangja nem jut el a T. Házba, akkor lehet, célszerűbb volna, ha egyenesen azoknak utalná át a büntetésem összegét, akiket a hatalom kisemmiz, megaláz.
Akkor legalább lenne értelme annak, hogy büntet a Házelnök.
Úgy tűnik, hogy még az elhúzódó világgazdasági válság idején is vannak olyanok, akik nem látják be, hogy a krízist jelentős részben a „minden eladó” szemlélet okozta. Rajtuk kívül lassan mindenki tisztában van ezzel. Korunk dinoszauruszai valószínűleg az utolsó emberig ragaszkodnának bukott ideáikhoz, és láthatóan a lehető legtöbb embert szeretnék magukkal rántani a szakadékba – ezzel szemben az „ökoszociális, másként mondva ostoba” zöldek azon vannak, hogy behúzzák a fékeket, most, amikor talán még nem késő.
Igen, mi korlátoznánk a külföldek földszerzését, sőt – a földbirtokos nacionáléjára való tekintet nélkül – abszolút birtokmaximumot vezetnénk be a nagybirtokrendszer túlsúlyának csökkentésére, mégsem gondoljuk, hogy mi lennénk a világ haladásának és az emberiség boldogságának kerékkötői. Az LMP a társadalmi, gazdasági, környezeti fenntarthatóságban hisz. Abban, hogy csak olyan folyamatokat indítsunk el, csak olyan fejlesztésekbe fogjunk, amelyek figyelembe veszik és megőrzik a természeti- és a társadalmi fejlődés egyensúlyát. Konkrétan azért, mert minden olyan konstrukció, ami az élővilág létezése óta fenntarthatatlannak bizonyult, az őshüllőkkel együtt a földtörténeti süllyesztőben pihen, és mi – ha lehet – szeretnénk ezt a sorsot elkerülni.
Talán nem fölösleges felidézni: a fenntarthatóság hívei voltak azok, akik időben figyelmeztettek (sajnos hiába) az ingatlanpiaci buborékra, a légkör felmelegedésére, a biológiai sokféleség csökkenésére, vagy éppen az agrokemikáliákra és fosszilis üzemanyagokra alapozott kőolajszármazékokra alapozott iparszerű mezőgazdaság által okozott veszélyekre. Azok, akik az akkori aggályokat hisztériának nevezték, mára a tények kényszerítő súlya alatt számos esetben elismerték, hogy tévedtek – ennek árát azonban most már mindenkinek fizetnie kell.
Mi, zöldek, valóban kritikusak vagyunk a globális kapitalizmus jelenlegi formájával szemben, és a javak méltányosabb elosztásáért küzdünk. Abban hiszünk, hogy át kell alakítani társadalmainkat, gazdaságainkat és környezethasználatunkat annak érdekében, hogy a jövő generációk tömegei számára is élhető hely maradjon a világ. Mert a rövid távú gondolkodás által előidézett pusztító hatás – az ökológiai rendszerek károsodása, a túlzott gazdasági kiszolgáltatottság okozta kockázatok, vagy a falvak népességének eltűnése – nem fordítható vissza, vagy ha igen, csak óriási áldozatok árán.
A tőke szabad áramlásának a termőföldre való alkalmazása számtalan, nem végiggondolt és a politikai közösség által meg nem tárgyalt veszélynek teszi ki Magyarországot. A versenyképesség sokat hangoztatott kényszere magas szinten gépesített, minimális foglalkoztatási igényű és maximális ökológiai lábnyomú, az agrártámogatásokat lefölöző, exportra termelő agrárnagyüzemeket jelent az egyik oldalon, a másikon meg elnéptelenedő falvakat, vidéki munkanélküliséget, kiszolgáltatottságot – aki nem hiszi, nézzen körül azokon a vidékeken, ahol a nagy pártjainknak oly kedves agrároligarchák ma is megyényi területeken gazdálkodnak.
Az LMP azt mondja: ne várjuk meg az újabb, nagyobb baj bekövetkezését. Végtelenül rövidlátó az a nézet, amely a termőföldre kizárólag a profittermelés eszközeként tekint, és egyszerű tőkeelemként kezeli, amelyet szabadon lehet adni-venni. A föld nem csak mindannyiunk létszükségleteinek fenntartásához nélkülözhetetlen, hanem sokak megélhetésének, mindennapi munkájának alapja is, közös élettere állatoknak és növényeknek, illetve azoknak az emberi közösségeknek is, amelyek hagyományai, életmódjának jellegzetességei nem tudnának fennmaradni az életet adó környezeti elem nélkül. Ezért a sokrétű feladat felelősebb földbirtokpolitikát követelne meg a hatalom mindenkori birtokosaitól.
Az LMP szerint a magyar kormánynak kötelessége biztosítani a feltételeket ahhoz, hogy aki tud és akar mezőgazdasági termelést végezni, annak erre meglegyen a lehetősége. Fontos, hogy bizonyos kedvezményezett társadalmi csoportok (fiatalok, szociális szempontból hátrányos emberek) számára biztosítva legyen a földből való megélhetés, vagy legalább a részleges önellátás. A munkanélküliség csökkentésének reális rövid távú célján túl a gazdálkodás egy perspektivikus, a jelenleginél sokkal vonzóbb pálya lehetne a fiatalok számára – ehhez azonban elengedhetetlen a földhasználat (jelenleg egyoldalúan az elhanyagolható társadalmi, közjóléti szolgáltatást nyújtó nagybirtokokat támogató) törvényi szabályozásának reformja. Halaszthatatlan egy új szövetkezeti szabályozás megalkotása, az agrárfinanszírozás átalakítása és a feketegazdaság visszaszorítása.
Bárhogyan szeretnék is néhányan elhitetni, jelenleg nem a „modern, nagyüzemi előállítású élelmiszerek” és a „kézi készítésű, hagyományos” agrártermékek állnak szemben egymással a magyar élelmiszer-előállításban; a helyzet sokkal súlyosabb. Túlnyomórészt alapanyagtermelésre és hozzáadott értéket alig tartalmazó tőzsdei agrártermékek exportjára berendezkedett, EU-támogatásokból élő, az agrárgazdaság profitjának 90 százalékát a vidéki gazdaságból (és jellemzően az országból is) kiszivattyúzó, helybeli munkaerőt alig foglalkoztató agrármodell kialakulásához, megszilárdulásához asszisztál a nagypolitika, és a vele agrárügyekben rendre együtt mozduló mainstream média.
Most szólunk: az ökológia és az élelmiszertermelés legalapvetőbb összefüggéseinek negligálása egy ideje már nem számít trendinek – nagyjából azóta, amióta kiderült, hogy a pénz nem ehető. Ahol a minden korlátozástól mentes földtulajdon eleven valóság, ott egyszerre van jelen a közgazdasági szempontból hiper-versenyképes mezőgazdaság a legdurvább környezeti válsághelyzetekkel és a de facto éhezéssel. Aki erre vágyik, az kísérletezzen máshol a destruktív teóriák gyakorlatba öntésével, csak ne itt, a magyar vidék és a jövendő generációk rovására.
Aki szerint pedig a termőföld egyenlő a tőkével, az vessen búzát a pénztárcájába: hamar rá fog jönni, hogy mi a különbség.